Túrák
Han-Tengri-túra (Kazahsztán) 2002. augusztus. - Szabó Leó naplója

Idestova három hete, hogy ezt a hatalmas kőlapot, aminek most, mint valami trónusnak a hátamat vetem, idegörgettem négyezer méter magasan, a világ egyik leghatalmasabb mozijában. Azóta sok víz lefolyt a lábaim előtt kanyargó Inilcsek-gleccser jéghátán kanyargó meandereken, de a jó három kilométerrel fölém magasodó Han-Tengri fenséges északi falának látványával azóta sem tudok betelni.
Társaim kényelmesen szedelőzködnek körülöttem. Hamarosan érkezik helikopterünk, hogy hegyi kalandunknak véget vetve kiröppentsen minket az előhegység lábaihoz. Mielőtt azonban a mászást elbeszélem, tekintsünk egy kicsit körül.

Közép-Ázsiában vagyunk, ahol Kazahsztán, Kirgízia és Kína hármas határa a Central Koksal-tau hegygerinceihez igazodik, ahol a jó két és félezer kilométer hosszan elterpeszkedő Tien-San hegylánc a leghatalmasabb ormaival ostromolja az eget. A „Mennyei hegyek” bajnoka a 7500 méteres Pobeda-(Győzelem) csúcs, a mi célunk pedig az ezüstérmes Han-Tengri.
Arról, hogy a Han-Tengri milyen magas, megoszlanak a vélemények. A térképeket böngészve 6995 métert állapíthatunk meg, újabban azonban - főleg a hegymászó szakirodalomban - 7010 métert emlegetnek. Mi lehet a hirtelen magasságnövekedés oka? Sokan jobban szeretnek úgymond hétezrest, mint majdnem hétezrest mászni, de mivel a hegyek nem szoktak kinyújtózni, a tizenöt méterrel nagyobb dicsőségre vágyó mászók kitalálták, hogy a régi magassági adat a legmagasabb sziklapontot jelenti, ezen azonban még ül egy kis hósipka, amire fel kell kapaszkodni. Alkalmasint mindkét álláspont helytálló, hiszen a térképész a hegy magasságát méri, a hegymászó viszont a legmagasabb pontra tör. Nekem pedig mindegy, néhány lépésért én nem nyitok vitát, különösen nem az Ég Urával. (Mert a hegyünk neve ezt jelenti, mindenki emlékszik Dzsingisz kánra vagy Maugli Shir kánjára.)

A Tien-Sannak, ennek a többször megfiatalodott hegységaggastyánnak a születésén sok száz millió éve, még bőven a gerinces életforma megjelenése előtt kezdtek munkálkodni az akkori hegységképző erők. Azóta ezek a régi láncok lepusztultak, s mára már csak egy dombsor maradt volna belőlük, ha - úgy a dinoszauruszok kihalása környékén - India háromszöge olyan bőszen neki nem ugrik a hatalmas ázsiai kontinensnek. Ütközésük azóta is tart, s nemcsak a Himaláját tolja fel egetverő magasságokba, hanem az összes belső-ázsiai röghegységet is újra fölemeli. A Han-Tengrit hatezer méterig boltozatosra gyűrt agyagpala alkotja, a felső régió gyönyörű, tompa fényű sárga márvány.

1. nap
Hatalmas bukkanóra ébredek, jól lekoppant buszunk karosszériája. Merthogy urak vagyunk, hatalmas különbusszal szeljük a végtelen kazah tájat. A Budapest-Alma-Ata közvetlen járat összezsugorítja a földgolyóbist, alig 24 órája még a Pál-kocsmában gurítottam utolsó körtepálinkáimat, és most meg az ablakra nyomott orral bámulom a párás látóhatárból óriási piramisként kiemelkedő úti célunkat, a Han-Tengrit.
Lenyűgöző, tökéletesen uralja a tájat, pedig messze van még, légvonalban is több, mint 100 kilométer, és 10-12 órás buszutunkból is hátra van még vagy négy óra fenékkoptatás.
Akkolba tartunk, a Központi-Tien-San-túrák és -expedíciók kiindulópontjához, ahonnan helikopter röpíti a mászókat a hegyek lábánál lévő alaptáborokba.
Áthaladunk néhány katonai ellenőrző ponton - a közép-ázsiai utazó sosem tudhatja, mi vár rá, mikor fegyveres egyenruhások az útlevelét és papírjait kérik, de ezúttal barátságosak a katonák. Zöld fűbe, fenyőbe öltözött, tar sziklafejű két-háromezres hegyek közötti kies völgyben jó ideje földúton halad a buszunk. Egy hatalmas bádoghodálynál szállunk ki. Néhány faépület meg sátor - megérkeztünk a bázistáborba.

2-3. nap
Két napot töltünk az előhegységben. A Han-Tengri-mászások kiinduló és érkező pontja jellegzetes orosz tábor, innen helikopter viszi a hegy lábához a mászókat. Sokféle nemzet vagy 15-20 tagja várakozik a repülésre, még amerikai születésű magyar is van köztük, sőt, beszéli is egy kissé az anyanyelvét.
Ellátásunk kitűnő. Mosolygós, csipkeköténykés kislányok szolgálják fel a változatos, bőséges reggelit-vacsorát a hodályban. A völgyszint kétezer méteren van, kirándulással szoktatjuk magunkat a magassághoz. Ki a közeli csúcsokra kapaszkodik fel, ki a türkizkék tavakhoz látogat el, ki a fenyvesekben barangol. A kora délután programszerűen beboruló ég és eleredő eső viszont alaposan próbára teszi motivációnkat.
Nomád időkből itt ragadt kazah családok lakják a völgyeket. Egymástól félórányi-órányi járásra állnak egyszerű jurtáik, faházikóik. Lovaik, teheneik szabadok kóborolnak a hegyoldalakon.

4. nap
Helikopterünk az imént dobott ki minket és irdatlan cuccainkat a hegy lábait övező gleccseren. Sátrainkat már fölállítottuk, hat társam - szíve mélyén barlangász mindahány - itt szöszmötöl körülöttem.
Technikai vezetőnk Ferenci Miki, előbb volt a lábán hágóvas, mint az én számban fog. Péter személyében orvosunk is van, hasmenésünk azonban, eddig legalábbis, minden gyógyszerünkön kifogott. Társaságunk hölgytagja, Bea, a benzinfőzővel van elfoglalva. Atyuka geológus, most is valami követ kalapál ketté. András meg Emil a fotógépeiket hasonlítgatják össze.
Orosz üzemeltetésű alaptáborunkat tízegynéhány nagy, kék sátor alkotja, zömükben egyéb nációk mászói által lakott, bérelhető alvósátrak. Minket azonban inkább a kantinsátor érdekel, ahol itt-tartózkodásunk alatt napi háromszori étkezésben részesülünk. Az ellátás, ha nem is finom, nem is túl bőséges, de meglehetős - a körülményekhez képest nagyon is megfelelő.
A helyi konyhaszemélyzeten kívül csehek, spanyolok, olaszok tartózkodnak az alaptáborban, rajtunk kívül még egy lengyel társaság verte fel a saját sátrait itt a morénahalmok között. Annak ellenére, hogy a helikopterből láttam még egy alaptábort, és a hegyet a déli oldalról is sokan másszák, ebben az idényben még csak négyen érték el a csúcsot.
Első két napunk fő programja az akklimatizáció, hirtelen négyezerre került szervezetünknek adunk egy kis időt, hogy ráhangolódjon a ritkább levegőre. A fejfájást persze nem kell biztatni, máris itt hasogatja a koponyámat, ahogyan a kajáinkat, felszereléseket rendezgetjük.

5. nap
Azt hiszem, jóban leszünk, írtam a naplómba, miközben a kőpáholyban terpeszkedve teleobjektíven keresztül a környező hegyeket és a ránk váró út részleteit tanulmányoztam. A Han-Tengri hatalmas, szabályos csúcspiramisa a hatezer méter körüli gerincből szökik fel. A gerincen tőle jobbra - nyugatra - áll szárnysegédje, a 6120 méteres Csapajev-Észak-csúcs. A kettejük közötti nyeregben lesz a hármas tábor, 5900-on. A Csapajevről meredek, havas-sziklás lejtő szakad le egy kis platóra, itt állnak, 5500 méter körül a kettes tábor sátrai. A plató széléről merész, hetykén kanyargó, éles hógerinc vezet le egészen a gleccser szintjéig, ezt osztja meg két kis vállacska egymás alatt 4700 és 4600 méteren, ezek az 1B és 1A táborok. A gleccser mintegy 3 kilométer széles, az alaptáborunk a hegyhez képest a túloldalon van egy morénacsíkon négyezer méteren.
Az északi normál út eredetileg az 5500-ös platóról egyenesen a nyeregbe vezetett, de pár éve egy leszakadó hópárkány néhány mászót magával sodort. Azóta megerőltetőbb, de kevésbé lavinaveszélyes útvonal használatos, mely keresztezi a Csapajev-csúcsot. A hegyet sok mászó keresi föl a világ minden tájáról, a nehezebb részeket nagyrészt beépített kötelek biztosítják. A zord északi fal kitett hórámpáin is vezet néhány direkt útvonal, a szeptemberi stabil hidegbe való, nem egyszer emberéletet követelő alpinista mestermunka valamennyi.
Körülöttünk hatezer métert közelítő gyönyörű hegyek. Messze keletnek belátunk abba a kilométeres márványfalakkal övezett cirkuszvölgybe, ahol gleccserünk, az Északi-Inilcsek születik, hogy nyílegyenesen nyugat felé tartva, számtalan oldalgleccsertől felhizlalva vagy 30 kilométerrel odébb lekanyarodjon, a Pobebát a Han-Tengritől elválasztó déli testvérével való találkozóra.

A régebb óta itt-tartózkodó csapatok tagjaival beszélgetve arra jutok, hogy a próbálkozások nagy része azért hiúsul meg, mert kevés időt szánnak a hegyre, így az akklimatizációjuk elkapkodott és hiányos, vagy a beálló havazás miatt futnak ki szűkösen szabott idejükből. Ebből a szempontból bizakodó vagyok - három hetünk lesz a mászásra, kimért, hosszú akklimatizációs ciklusokat tervezünk.
A fő veszélyforrást a hegyen tartózkodó sok emberben látom. Mindig akad valaki, aki kimozdít egy követ, töketlenkedésével feltartja a többieket, vagy maga segítségre szorulván a mentésben résztvevők csúcsesélyeit veszi el. Mindenesetre sisak nélkül nem teszek egy lépést sem - ekképpen morfondírozok naplóm lapjain.

7. nap
Első mászónapunkon - fejfájásunk enyhültével - sátrak és élelem felhurcolása a célunk az egyes táborig. Korán kelünk, ki-ki vérmérséklete szerint felpakol, és a Márvány-csúcs mögül kitekintő nap már a gleccser közepén talál minket. Lépéseim harsogva törik át a végtelen, fagyott hajnali csendet.
Az egyes táborig hólejtő vezet, itt-ott lavinanyomokon át kanyarog benne az ösvény. Hiába a korai kelés, egy népesebb társaság megelőzött bennünket - sebaj, annál kényelmesebb lesz a nyomunk. Szél nem jár, felhő sehol, ragyog a kék ég és szikrázik a hófelszín. Szervezetem még csak kóstolgatja a terhelést. Lassan, még lassabban, de egyenletesen - mondom magamnak, és szívjad azt a ritka levegőt. Fülemben dobol a szívverésem, és megtisztelő ekkora hegy hátába mélyeszteni a hágóvasaimat. Az alant időközben kiolvadó gleccserfelszín olvadékvizeinek halk, zsongító zúgása betölti az egész völgyet.
Akadály nélkül érünk a tábor alatti meredekebb szakaszig, ahol fix kötelek biztosítják a haladást. Annyi a szembejövő, hogy a kötelet mellőzve inkább a jégfejszébe kapaszkodva mászok föl. Idegen tőlem az efféle tumultus a hegyen, bár majd mindenkinek, akivel találkozom, van egy-két kedves szava.
Az egyes tábor (4600 m) egy kis vállon ül, ahol a hógerinc néhány szobányi terület erejéig kivízszintesedik. Vagy tizenöt sátor áll, többségük behavazva, elhagyatva. Ezeket a hegyi vezetők hozták fel az idény elején, alkalmi kuncsaftjaikat szállásolják el bennük, a többiben olaszok, csehek szöszmötölnek. Mi is fölverjük két sátrunkat, és jólesően nyúlunk el egy vékony sziklacsík meleg paláin. Még kissé fájlaljuk a fejünket, és álmélkodva figyeljük a havasi csókák megunhatatlan légi bemutatóját. Délután visszatérünk az alaptáborba.

8. nap
A következő menetben föl is költözünk az egyesbe. Az ég felhős, de az idő nem rossz, hideg sincs, és a minap még oly ritka levegő is egészen fogyaszthatónak tűnik. A tegnapi nyögvenyelős útvonal is hamarabb kifogy a bakancsaim alól.

9. nap
A fent töltött éjszaka után azonban csak Atyukával ketten mutatkozunk menetképesnek, és a tegnap óta lejjebb ereszkedett felhőszint ellenére indulásra határozzuk el magunkat. Célunk egy sátor és némi felszerelés, kaja felszállítása a kettes táborba.
Egyre meredekedő hógerincen haladunk, a mélyen taposott nyomban végig fix kötél vezet, de a mászógép, kantár egyelőre nem kerül elő. Száz méterrel a táborunk felett, egy kisebb vállon állnak az 1B tábor sátrai.
Rádión leszólok a többieknek, hogy a pihenőnapot használják fel arra, hogy ide felköltöznek. A nem túl biztató időjárás miatt nem mozog ma senki a hegyen, Atyuka is jóval mögöttem kapkodja a levegőt. Hófehér magányomban zihálásom és hóba süllyedő lépéseim ritmusára végtelenül szárnyal a gondolat.
Utunk során egy kisebb és egy nagyobb sziklaletörés jelenti a nehézséget. Csattog a jégfejsze, jeges sziklákon nyikorgó hágóvasakkal egyensúlyozva elkél a kétes állapotú beépített kötelek jelentette látszatbiztonság. Itt-ott csomóval kiiktatom a sérült kötélszakaszokat, ahol lehet, átkötök egy standot.
Hanem az idő egyre romlik. Ahogy haladunk feljebb, úgy süllyed a felhőplafon, majd ránk borulva hószitálásba kezd. Előkerül a hátizsákból a viharvert Sandstone kabát - sok rossz napot megéltünk már együtt -, és fázósan húzom egyre feljebb és feljebb a cipzárját, ahogy sűrűsödik a havazás és ölesednek a hópelyhek. A nyomokat hamarosan teljesen elfedő friss hó kínszenvedéssé lassítja a haladást. Az időközben pár méteresre csökkent látótávolság már épp elveszi a kedvünket a kilátástalan továbbmászástól, mikor a köd egy pillanatra ablakot nyit, és nem messze fölöttünk meglátjuk három ember ereszkedő alakját. Remek - ők majd megmondják, hogy közel van-e a kettes tábor, annak függvényében dönthetünk a továbbhaladásunkat illetően.
De ahogy lassan közeledünk egymáshoz, látjuk, hogy a középső gyerek a végét járja - egyik társa fűzi be helyette ereszkedőnyolcasát a fix kötélbe, az előtte haladó meg óvatosan eresztgeti lefelé. Összeérjük egymást, lengyelek a fiúk. Ketten már jártak nyolcezresen, harmadik társuk kezdő, semmilyen magashegyi praxissal nem rendelkezik. Két nap alatt fölmentek 5600-ra, szegény olyan hegyibeteg lett, hogy szólni se bír, csak dülöngél, remeg, csúszik-kúszik. Dokink mindannyiunk számára összeállított egy kis mentőcsomagot a legszükségesebb medicinákkal. Na, dörzsölöm a tenyerem, most megkapod a magadét, akkora adag szteroidot nyomok az ülepedbe, hogy lerepül a hajad. A srác szerencséjére a kezelés elmarad, viszont az utunkat nem folytatjuk. A kettes táborba szánt holmit egy sebtiben ásott hóüregbe deponáljuk, és felajánljuk, hogy a lengyelek cuccát levisszük az egyes táborba, ne akadályozza őket a mentésben. A nagy sziklaletörésig lekísérjük őket, innen már sínen vannak. Rádiónkat odaadjuk nekik, hogy még tudjanak esetleg segítséget kérni, aztán visszatérünk a táborunkba. Társaink ezalatt fölhurcolkodtak az eggyel följebb lévő vállra, az 1B-be. A két ázott-havas jeti meg magányos, hideg sátorba térhet vissza. Igazi mikulás-hangulata van ezeknek a lassan, sűrűn szállingózó öles hópelyheknek, csak a kandalló hiányzik nagyon, nemúgy a csókáknak, akik még sötétedésig itt kergetik egymást csipogva a havazásban.
Elégedetten vackolódok be a hálózsákba. Ötezer-kettő-háromszázig biztos felhatoltunk, cipekedtünk is, segítettünk is. Ázott cuccainktól és a duruzsoló főzőtől gőzfürdő a sátor. Kesztyűink, mint holmi polár tehéntőgyek lógnak a plafonról, Atyuka az imént fejt belőlük egy jó bögre hólét.

10. nap
Az idő sem javul igazán, mi is fáradtak vagyunk, komoly útra nem vállalkozunk. Atyukával a maradék holmival mi is a többiek után költözünk az 1B táborba, ha 90 méter nem is sok, de annyival közelebb vagyunk a csúcshoz.

11. nap
A rossz idő enyhültével véget ér kényszeredett pihenőnk, mindannyian felkerekedünk, hogy megkezdjük következő táborunk kiépítését az ötezer-hatos platón. Minden szembejövővel váltok néhány szót, sok értékes információhoz lehet így jutni. Elmondásuk szerint a kettes és a Csapajev-csúcs között a kötelek állapota szörnyű. A hármastól (5900) 6400-ig van kiépítve a pálya, de az egyenesen hajmeresztő, sokan emiatt fordulnak vissza. A szembejövők zömének viselkedésén látszik, hogy idegenkednek a kötéltechnikától, ügyetlenkednek a pályán.
A minap itt hagyott depóban mindent rendben találunk, sőt a kettes tábor sincs innen messze, alig háromszáz méter szintben. A gerinc kissé kilankásodik, hogy annál nagyobb lendületet véve szökhessen fel az utolsó, meredek hófalnak. Útvonalunk a plató szélét képező enyhe dombocskát jeges sziklaletöréssel éri el. Alaposan meglihegtet, tekintve, hogy a jégszerszámokban több a bizodalmam, mint a beépített kötelekben. A hódomb mögött viszont már ott állnak a kettes tábor sátrai (5500 m). Gyorsan lepakolunk, visszatérek a sziklameredélyre, segítek társaimnak a cipekedésben az utolsó métereken. Aztán igyekszünk, hogy még időben leérjünk az egyes táborba. Ma is alaposan kikészültem.

12. nap
Pihenőnapként néhányunk kerül egyet az alaptáborba, tésztákat, húst hozunk fel. Odalenn mámorítóan sűrű a levegő, a sok le-föl mászkálás alatt remek formába kerültünk.

13. nap
Mai tervünk még három sátorral és egyheti benzinnel, élelemmel fölvonulni a kettesbe. De az éjszakai erős szél és havazás miatt csak fordulunk egyet a hálózsákban a kora hajnali óracsipogásra. Délelőtt azonban a felhők eltakarodóban, a nap is kisütőben - a mély, friss hó ellenére elszánjuk magunkat az indulásra.
Az előttünk haladó két kazah - vezető és kuncsaftja - rendkívül udvarias szavak kíséretében hamar átengedi az elsőbbséget, és az ezzel járó hótaposás fáradtságos feladatát. Messze alattunk a hófödte gleccser, a hegyoldalban hosszan kígyózik alattam a mászók pontsora, szeretem ezt a hatalmas, meredek perspektívát. A platót elérve gyorsan táborhelyeket ásunk, sátrainkat alaposak kicövekeljük. A késői indulás miatt igencsak sötétbe hajlik már az ég, mire az egész csapatunk befut, és fáradtan elvackolja magát.

14. nap
A pihenőnapon a következő tervet eszeljük ki: Az időjárás alakulásából néhány nap jó időre lehet számítani. Utolsó akklimatizációs programként fölmegyünk a Csapajev-csúcsra és rendbetesszük a sziklás szakaszon átvezető foszladozó kötélpályát. A következő nap a fél csapat egy sátorral felmegy a hármas tábor nyergébe, másnap nekiugrunk a csúcsnak. Ahogy visszatérünk, a csapatunk másik fele veszi át a helyünket, és ők is megkísérlik a csúcsot. Rádión végig tartjuk a kapcsolatot.
Akklimatizációnk és kondíciónk egyre jobb, csak a jó idő tartson ki...

15. nap
A platóról a Csapajevre (6120 m) vezető jó hatszáz méteres út első fele két hólejtőből áll, a pálya itt rendben van. Ám a felsőbb szakaszon sziklafalakon és havas-jeges sziklalejtőkön vezet az út, az erős szelek meg a sok használat eldörgöli a sziklákon trehányul szerelt, fölfekvő köteleket. A helyi hegyi vezetők, akiknek a pálya karbantartása szívügyük kéne, hogy legyen, hébe-hóba azért bekötnek a legvészterhesebben elaggott kötelek mellé egy újat. Így aztán helyenként négy kötél is lóg, amolyan kazah rulett megtippelni, melyikre bízzam az életem. Alkalmasint eggyel be sem érem.
Fölöttünk a gerincből kibukó felhőfoszlány-tornyok és porhó-szellemek jelzik, hogy délről erős szelek ostromolják a hegyet, de a mi oldalunkon áll a levegő, szikrázóan kék az ég, és a meleg, sötétbarna sziklákról itt-ott csöppen az olvadt hólé. A kötélpálya-javítás a barlangász szája íze szerint való feladat. Az egészen elnyűtt köteleket kivágjuk, a megfoszlott részeket csomóval kiiktatjuk, a standokat átkötözzük - nincs olyan szakasz, amibe ne kellene belejavítani. Sajnos mire a csúcsra fölérünk, a déli panorámát már felhő burkolja, még az oly közeli Pobedát sem látjuk. Azzal a jóleső tudattal térünk vissza a táborba, hogy bár rengeteg csomó ékteleníti a köteleket, legalább még pár napig biztonságos a pálya.

16. nap
A másnap hajnal ismét szép időt hoz. Lelkendezve haladok fölfelé, olyan jól esik a hó illata, és ahogy a fejszecsapások szétfröccsentette jégszilánkok ráolvadnak az arcomra - a holnapi csúcsmászás izgalma buzog a véremben. Bőven társaimat megelőzve érek a Csapajev-csúcsra. Miközben várom őket, kisebb nemzetközi társaság verődik össze, ki lentről, ki fentről jön, fotózzuk egymást, beszélgetésünkben szó esik a fix kötelek állapotáról is...
Mélyen alattunk gleccserek övezik a hegyet. Érdekes, mennyire a hegység szélén vagyunk -északra tőlünk húzódik még egy öt és félezres vonulat, fölötte átpillantva már csak két-háromezres hegyek alacsonyodnak a látóhatárig. Nyugat felé a Csapajev déli csúcsa felé vezető csipkés hógerinc kanyarog, mögötte - megannyi szikrázó cukorsüveg - a Tien-San végtelen csúcstengere. Délre látszana a Pobeda, ha nem rejtőzne gomolygó felhőfal mögé. Keletre a Han-Tengri hatalmas csúcspiramisa uralja a panorámát. Lenyűgözően, jó kilométerrel magasodik fölém, alig merem odaképzelni magam az oldalába.
Hanem a többiek miért nem jönnek? Pont nincs nálam rádió, kissé lejjebb megyek, hogy lelássak a sziklák és hólejtők közé. Itt-ott színes pontok a falban - ülnek az emberek a standokban. Balsejtelmektől gyötörve fölkapom a zsákomat és leviharzok... Baleset történt a fal közepén. Miki két méterről látta az egészet. 5850 méter körül egy szembejövő spanyol legény - később kiderült, hogy a tegnap megjárta a Han-Tengri csúcsát - épp alatta szállt be, nem is túl hevesen a következő ereszkedésbe, mikor a szemre újszerű, jó állapotú kötél egyszerűen elszakadt. A spanyol dobott két hátraszaltót, közben eltörte a lábát, és szerencséjére egy nem túl meredek részre zuhanván, tíz körömmel megfékezte magát. Az alatta haladó Emil - kötél már nem lévén - fölszólózott hozzá, kikötötte, hálózsákjába bugyolálta és tartotta benne a lelket. Rádión értesítették a kettes táborban tartózkodó Dokit, aki haladéktalanul elindult az orvosi felszereléssel. Mire odaérek, Miugel-Angelo jobb lábát Péter szakszerűen sínbe rögzítette, karjából lóg ki az infúziós cső, és készen áll az eresztésre.
A körülöttünk várakozó mászók mind készségesen együttműködőnek látszanak, türelmesen várakoznak arra, hogy szabad legyen az út. Egyikükre rábízom a hátizsákomat. Viszont megjelenik három orosz. Semmilyen nyelven nem tudunk szót érteni velük, de magyaráznak, kötöznek, szerveznek, elkergethetetlenek. A továbbiakban a mentés fő nehézségét ők jelentik. Régen túlhaladott technikákat használnak, mindig rajtuk kell tartanom a fél szemem.
Külön nekünk gyártott, hatalmas ALTO zsákjaink egyikén két lábhelyet vág az egyik orosz, abba kerül a sérült. Hátamra veszem, Miki úgy eresztget standból standba a hólejtőig. Alaposan kifogy belőlem a szusz, mire leérünk, szegény Angelo, bár erősen be van fájdalomcsillapítózva, fel-felzokog kínjában, mikor törött lába beakad valahova. A hólejtőn már egyszerűbb a menet, kötélbiztosítás mellett egyszerűen leszánkáztatjuk a spanyolt, csak a lábát kell óvatosan emelgetni.
A kettes táborba érve Angelót kibontjuk a ruháiból. Bokájában csúnya S-kanyar van, csak szerencséjének, meg a kemény bakancsának köszönheti, hogy szilánkosra tört sípcsontja nem ütötte át a bőrét. Péter a nehéz körülmények ellenére tökéletes biztonsággal uralja a helyzetet, rögzíti a sérült végtagot, és rögtön hozzálát, hogy életet leheljen az egészen kihűlt, hamuszürke arcú, sokkos állapotú fiúba.
Sem az alaptáborban, sem a kettes táborban tartózkodó helyi hegyi vezetőket nem érdekli különösebben az eset. Orvosuk, hegyi mentésük amúgy sincs. Szerencsére az alaptáborban egy amerikai hivatásos mászó a kezébe veszi a mentés további szervezését, és sikerül is a helikopter-pilótát rábeszélnie, hogy holnap jöjjön föl a sérültért, de rossz idő esetére elindul egy gyalogos mentőcsapat is.
Angelo kedélyállapota ennek megfelelően javul, már viccelődik is. Tudja jól, hogy szakértő orvosi segítség, fájdalomcsillapítók nélkül aligha élte volna túl ezt a napot. Hát még ha a “tót-az-anyjának” stílusú orosz kollégák kezei közé kerül. Péter egy percet sem alszik éjszaka, úgy vigyázza pórul járt barátunk minden pillanatát.
Bár jól végeztük ma a dolgunkat, nehezen jön álom a szememre. A hegyi vezetők részéről megbocsáthatatlan hanyagság megbízhatatlan kötelekből pályát szerelni. Ha látszott volna hiba a kötélen, tegnap kicseréljük. Akármelyikünket érhette volna a baleset, a kaszás ma közel suhintott.

17. nap
A délelőtt felhőtlen, szélcsendes, a helikopter caf-cafját is hamarosan meghalljuk. Bőven van vér a pilóta pucájában, nem kis teljesítmény 5500 méteren repülő szerkezettel landolni. Összeszedjük a spanyol sátrát, egyéb cuccait, azt is leküldjük. A csúcsról jövő oroszok kihasználják az ingyenfuvart, ők is beugrálnak a gépbe. A Mi-17-es egyetlen óriási lendülettel rántja ki leszállókerekeit a hóból, és hamarosan apró szúnyoggá zsugorodva tűnik el a horizonton.
A korábbi napokon akármilyen szép volt az idő, a csúcson a délről átbukó szélből kicsapódó kavargó felhősipka folyamatosan jelezte, hogy a csúcsgerincen erős szél fúj. Ma azonban - nyilván tervbe vett csúcsmászásunkra való tekintettel - szélcsendes napot rendelt el az Ég Ura, leemelt kalappal, fedetlen fővel várta érkezésünket. De most, délután, már késő volna elindulni.
A nyugati gerincek mögé bukó nap káprázatos esti bemutatóval igyekszik kárpótolni minket az elvesztett időért. Sajnos utolsó, fáradt sugaraival kétszintű felhőzetet fest narancssárgára - középmagas, határozott alapú kumuluszok felett szétszaggatott cirruszok. Ezek a melegfront előhírnökei, tartós rossz időre van kilátás.

21. nap
Na Michelangelo, nemcsak az összes morfiumunkat vitted el, hanem a szép mászóidőt is. Hiába keltünk korán másnap, indulásra készen, a teljesen ránk telepedett felhőből szakadt a hó. Az elmúlt három napot a sátrainkban gubbasztva töltöttük. Ahogyan teltek a tétlen napok, úgy vastagodott a hó körülöttünk, és ezzel arányosan soványodtak az esélyeink a csúcs elérésére. Kínomban kreatív szakácskodásra adtam a fejem, például a teafilter madzagjával összevarrt, sajttal töltött tűzdelt hús elkészítése fél napra adott programot.
Úgy tűnik, hiába szántunk húsz hosszú napot a mászásra. A havazás után hiába szikrázik az ég, a lavináknak utat kell engedni, meg a friss hónak is időt kell hagyni, hogy konszolidálódjon. S mire mindezt kivárjuk, igyekezhetünk lefelé, hogy elérjük a helikopterünket. Mert ha azt nem érjük el, lekéssük a repülőgépet, kifutunk a vízumunkból.

22. nap
Kicsákányozzuk a hóba fagyott sátrakat, összeszedelőzködünk, és a beépített köteleket nagy ívben kerülve lefelé vesszük az irány Titokban - ne lássa senki, hányszor nézek vissza sóvárogva a csúcsra -, majd megszakad a szívem.
Az egyes táborban hagyott cuccainkkal megrakodva, immár tekintélyes zsákok alatt görnyedve levonulunk az alaptáborba.
Itt új meglepetések várnak ránk. A gyalogos mentőcsapatnak Péter meghagyta, hogy hozzák föl az alaptábori sátrainkban hagyott orvosi felszerelést is. Most kérnénk vissza, de a méregdrága elektromos vérnyomásmérő nincs sehol. Az alaptábor-vezető próbálja adni az értetlent, majd Doki erőteljes fellépésére nagy nehezen előhúzza sátrának legmélyebb zugából. Sátrunkat meg mellettünk a lengyelek táborát apróra átkutatta valaki, aki néhányszáz dollárral gazdagabb most. Joggal kelhetnék ki magamból, de annyi szép emlékem van Közép-Ázsiáról, inkább csak sajnálom a kazahokat - nem így kell megélni egy hegyből.

24. nap
A helikopter menetrendszerűen érkezik. Az idény egyik utolsó csapataként hagyjuk el a terepet, már bontják az alaptábort is. A távozásunkon elszomorodó Han-Tengri felhőfátyol mögé rejti szép arcát - még jó, hogy könnyekre nem fakad, mert esőben nincs repülés -, és a ködös-felhős panorámát csodálva libbenünk át a hágókon az előhegységek buja zöldjébe.

Akik segítsége nélkül...
Jobban fáztunk volna: SANDSTONE, vagy nejlonszatyorban cipekedünk: ALTO, vagy vízzel koccintunk a búcsúeste: Vesztergombi József borászata, vagy gyógyfüveket szedünk sebeinkre: EGIS gyógyszergyár. Szintén támogatott a Konica és a Tricolor Kft., túránk hátterében az Everest-ostromló Explorers program állt.

SpeLeó

2003 - 2011 © Papp Ferenc BKCs - desIgn:ALTAIR